A lovastorna története
A lovastorna elnevezés a latin eredetű voltizsálás magyarosított változata. A latin volitare (olaszul volteggiare), azaz röpködni szó a lovon végzett gimnasztikát és tornát jelöli.
A voltizsálásra utaló legrégebbi tárgyi emlékek a görög olimpiai játékok idejéből származnak. Az időszámításunk előtti 648-tól 444-ig terjedő időben - vagyis a 33. olimpiától a 84. olimpiai játékokig - többször található olyan utalás, amely a gyermekek, felnőttek lóval kapcsolatos gimnasztikáját írja le vagy ábrázolja. A lovon végrehajtott torna, vagyis a mai értelemben vett voltizsálás először a német irodalomban jelent meg: Andreas Schmidt tett róla említést, 1713-ban, Nürnbergben kiadott munkájában. 1839-ben Chappon írt vívó- és voltizsálókönyvet, amelyben így nyilatkozott: "A voltizsálás erősíti, gyorsabbá és ügyesebbé teszi úgy az alsó, mint a felső testrészeket; minden másnál jobban kiképezi és megacélozza az egész testet... A voltizsálás tulajdonképpen egy vegyes ugrás, amelyet a tánc, a vívás és a lovaglás mellett művészetté képzett ki a gimnasztika." Leírásával és céltudatos tanításával hazánkban először Nagyszombaton találkozunk. Itt a Kollégium mellé az 1770-es években királyi konviktust létesítettek, és az Adalbertinum nevű intézetet is létrehozták, ahol melléktárgy volt - a vívás és a tánc mellett - a voltizsálás is. Az 1820-as, 30-as években a lovassport két nagy felkarolója, Széchenyi és Wesselényi tett kísérletet a gyermeklovaglás hazai népszerűsítésére, ennek ellenére különböző ágazatai nálunk nem tudtak meggyökeresedni. A voltizsálás szinte eltűnt, és csak a katonai nevelésben és a katonai kiképzésben kapott állandó helyet. A 19. század végén, a 20. század elején Európában a voltizsálás tehát a lovas katonai kiképzés segédeszköze lett. Nyereg nélkül illetve felnyergelt változatban végezték lovon a tornagyakorlatokat, amelyek azonban mind kivitelezésben, mind célban eltértek a mai gyakorlatoktól. Az 1920-as években a voltizsálást még az olimpiai játékok sportágai közé is felvették, de csak katonák részére. Az 1920-as antwerpeni olimpiai játékokon egyéni és csapatszámot írtak ki, de szerepelt a voltizsálás az 1928-as amszterdami olimpián is, rendőrségi és katonai résztvevőkkel. Amikor a katonaság elhagyta a lovat, nem igényelte tovább a voltizsálást sem, hiszen szerepe csak az volt, hogy az újoncokat a lóhoz szoktassa, és mintegy a lovaglás előiskolájaképpen segítse, alapozza meg a későbbi lovaglástanulást. A II. világháború után a lovassport civillé lett, és a katonaság helyett a civil lovassportnak kellett megteremtenie saját utánpótlásának lehetőségeit. A gyermeklovassport keretében a voltizsálás tömegméretű elterjedése Németországban indult meg, ahol hamar felismerték a sportág lovaglást megalapozó előnyeit, olcsó voltát és nagy gyermeklétszámot foglalkoztató lehetőségeit. A lovastorna Németországban, Ausztriában és Svájcban már negyven éve versenysport. Hazánkban az 1930-as évek katonai bemutató voltizsálása teljes feledésbe merült, csak az 1970-es években éledt újjá, majd 1984-ben önálló sportág lett. A lovastorna tehát úgy indult, mint a felnőtt lovassport előiskolája, amely megismerteti és megszeretteti a gyermekek széles tömegével a lovat, a későbbiekben azonban önálló sportággá nőtte ki magát. A technika finomodott és az összehasonlítható versenyzésig fejlődött, az egyes országok pedig fokozatosan rögzítették a voltizsálás szabályait. Nemcsak alapszabályok és bírálati vezérfonalak, de részletes gyakorlati leírások is megjelentek, lehetővé téve a nemzetközi összevetést, a nemzetközi versenyeket is. A sportágat végül 1983-ban a Nemzetközi Lovas Szövetség is elismerte önálló szakágként. Az első Európa-bajnokságot 1984-ben, Ebreichsdorfban, Ausztriában rendezték. A lovastorna ma már a négyévente megrendezésre kerülő Lovas Világjátékok műsorán is szerepel.
Rövid szabályismertetés
A lovastorna - mint minden versenysport - pontosan rögzített szabályokon alapul. Csapat és egyéni versenyeket rendeznek; egy csapat hat főből és egy tartalékból áll, az egyéni versenyben pedig külön rangsorolják a női és a férfi indulókat. Korhatár szerint ma már junior (1*) és szenior (2*) versenyszámokat is definiálnak mind a csapat, mind az egyéni versenyben. A gyakorlatokat a versenyzők mindig zenére, egy 15 méter átmérőjű körön, bal kézen - ideális esetben - egyenletesen vágtázó lovon hajtják végre. A lovat a kör közepén álló futószárazó irányítja, így a voltizs az egyetlen olyan sportág, ahol az edző (futószárazó) is aktív résztvevője a versenynek. A versenyző, a ló és a futószárazó hármas harmonikus egysége elengedhetetlen a jól kivitelezett gyakorlathoz. Mind a csapattagoknak, mind az egyéni versenyzőknek először a kötelező gyakorlatokat (felugrás, alapülés, zászló, malom, olló, állás, lengés) kell bemutatniuk sorban egymás után, összekötő elemek nélkül. A hat pontozóbíró minden gyakorlatra külön pontszámot ad 1-től 10-ig, ehhez jön még a ló teljesítményét értékelő pontszám (ami az új szabályok értelmében kétszeres szorzóval számolandó), majd a pontok átlaga adja a kötelező gyakorlatok végső pontszámát. A szabadon választott gyakorlatokat (kűr) a versenyzők saját belátásuk szerint állíthatják össze. A csapatkűrökben mindig két-három versenyző van egyszerre a lovon, a gyakorlatok nehézségének és változatosságának csak a fantázia szab határt. A bírók külön pontot adnak a kűr nehézségi fokára, összeállítására, kivitelezésére valamint a ló teljesítményére. Az új szabályok az 1-es (S), 2-es (M) és 3-as (L) nehézségi fokú gyakorlatok mellett rizikós (R) gyakorlatokat is definiálnak; ezek azok a gyakorlatok, amelyek végrehajtásának nehézségét már képtelenség tovább fokozni.
Az első kör végeredménye a kötelező gyakorlatok és a kűrök pontszámának átlagából adódik. A döntőbe az első 12 csapat illetve a legjobb 15 női és a legjobb 15 férfi versenyző kerül. A döntőben az egyéni versenyzők - kötelező gyakorlatok helyett - úgynevezett technikai kűrökkel indulnak, amelyben az öt kötelezően végrehajtandó gyakorlatot (ló nyakára történő felugrás, vállállás, cigánykerék, tűspárga, hátrafelé állás) tetszőleges sorrendben és tetszőleges összekötő elemekkel mutathatják be. Az öt gyakorlat pontszámához hozzáadódik az összeállításnak, a kivitelnek és a ló teljesítményének a pontszáma, ezek átlaga adja a technikai kűr eredményét. Az egyéni verseny döntője a szabadon választott gyakorlatok ismételt bemutatásával zárul. A legjobb 12 csapatnak a döntőben már csak a kűrt kell megismételnie, így alakul ki a végső sorrend.
|